Mostanában sokat gondolok a szüleimre. A rendes szüleimre. Mikor édesanyám megszült, egyből az árvaháznak adott, Isten se tudja, hogy miért. Utálnom kéne ezért őt, de épp ellenkezőleg, vágyom arra, hogy lássam az arcát. Számomra -ha rajtam múlik- egy örök rejtély marad az is, hogy az édesapám miért nem akadályozta meg ezt a tettét. Vagy ennyire nem kellettem nekik? Ki tudja.
Fél éves koromban örökbe fogadott egy harmincas években járó koreai házaspár, akik nagy odaadással neveltek engem és tanítottak a nyelvükre. Nos, itt vagyok én, egy angol tizenkilenc éves lány, de nem tudok angolul, csak koreaiul.
Jelenleg vidéken lakom egy tanyán, Seoultól egy fél órára, a nevelőapám szüleinél. Nevelőszüleim Busanban laknak, én azért költöztem ki vidékre, hogy besegítsek. Lovakat, csirkéket, kacsákat és teheneket tartanak nagyszüleimék, továbbá ott vannak a termőföldek, szóval van munka bőven. Nevelőanyám marasztalni akart, mert azt mondta, hogy egy "hölgynek" nem kéne fizikai munkát végeznie, de én akkor sem fogadtam meg a szavát. Túlságosan is forró vérű vagyok ahhoz, hogy a saját utamat járjam. Meg amúgy is, már tizenkilenc éves vagyok!
Képzőművészeti középiskolában tanulok, s mivel nyári szünet van, a jövő év lesz az utolsó évem a suliban. Nem tervezem azt, hogy továbbmegyek egyetemre, úgy sem lenne semmi haszna. Nekem legalábbis nem hozna a konyhára semmit.
Az otthoni munka mellett járok táncórákra és wushuzni. Az utóbbit már hat éve űzöm, már-már olyan szinten, hogy a kisebbeknek én tartom az órákat, s ezért még fizetést is kapok.
Az évek során kőkemény három barátot sikerült szereznem, ők azok, akik elfogadnak, úgy ahogy vagyok. Szomorúan, idiótán, depressziósan, mindenhogy. A háromból kettő fiú, s bár én félek a férfiaktól -mert ők már az egyetemet is elvégezték-, mégis képes voltam velük összebarátkozni.
Csak én lehetek ennyire hülye, hogy végiggondolom az életem, mikor egy az életemnél is sokkal érdekesebb hatalmas fagyikehely van előttem.
- Luna, te beteg vagy? - csodálkozik el barátnőm, mert már vagy negyed órája csak bámultam a fagyit, de nem ettem belőle. - Te vagy az egyetlen a barátaim körében, aki három perc alatt betermel egy nagy kehely fagylaltot. De, te most hozzá se nyúlsz! - kapálózik előttem kezeivel. Egy nagyot sóhajtok, a kezembe veszem a kanalat, majd enni kezdem a finomságot.
- Ma nem vagyok valami jó passzban - mondom két falat közepette.
- Magányos vagy. Szereznünk kell neked egy pasit - csap az asztalra öklével, s csillogó szemekkel néz engem. Megforgatom a szemeim és mielőtt beszélni kezdenék, lenyelem a fagylaltot.
- Kell a halál. Már mondtam, hogy félek tőlük - borzongok meg. Konkrétan nem tudnám megmondani, hogy miért félek tőlük. - Meg amúgy is, meg vagyok én pasi nélkül is. Legalább azt csinálok, amit akarok, nem vagyok senkihez sem kötve.
- Menthetetlen vagy Kim Luna - morgolódik Minjung, s beletúr rövid, fekete hajába.
- Legyél te a pasim - vetem fel az ötletet nevetve - Úgy is úgy nézel ki, mint egy srác.
- Mivel tomboy vagyok, okostojás - mondja gúnnyal a hangjában. Már vágnék vissza, de barátnőm hirtelen megjelenő hatalmas vigyora belém folytja a szót. Meredten bámul a hátam mögé; kíváncsian hátrafordulok én is; már meg sem lepődöm, mikor észreveszem, hogy két srácot bámul. Nem messze állnak tőlünk, egy-egy bubble teát fogva beszélgetnek. Tudok szájról olvasni, de mégsem tudom, hogy miről beszélgetnek. Ha jobban megnézem... ezek kínaiak. Ki nem állhatom a kínaiakat. Égimeszelők, bár, az egyik egy kicsivel magasabb. Mind a kettő arca markáns, egészen jóképűek. Az alacsonyabbnak a fekete haja homlokába lóg, szemei alatt sötét karikák vannak, ami egy panda szemére emlékeztet, érdekes ívű felső ajka még különlegesebbé teszi arcát. Füleiben egy csomó fülbevaló (vashiánygátló) díszeleg, ami számomra egy kicsit rombolja az összképet. A mellette álló magasnak barna, gondosan felállított, két oldalt kinyírt haja van, átlagos szemei és orra, érdekes álla, meg amúgy érdekes, kissé hosszúkás fejformája, s telt ajkai... Na oké, most jött el az a pillanat, amikor fejbe lövöm magam. Most kajak megbámultam két kínai srácot?! Rossz hatással van rám Minjung... Váratlanul a magasabb barna felém kapja a fejét, s mikor észreveszi, hogy bámulom, egy szívdöglesztő mosolyt küld felém. Egyből kipattannak a szemeim, teljesen kihűlök.
- Azt a rohadt - Visszafordulok barátnőmhöz, neki csillognak a szemei, látszólag nagyon izgatott. - Menjünk! - kiáltom, felpattanok a székből, barátném mellé érve megragadom a karját és felrántom.
Egészen addig húzom magam után, míg ahhoz a buszmegállóhoz nem érünk, ahol én szoktam felszállni. A lány (fiú) levegőért kapkod, s a térdén támaszkodik. Meggyötört szemekkel néz rám, hamar rendezi arcvonásait, arca kivirul s örült vigyorgásba kezd.
- Az a dögös magas rád mosolygott! Azta, de szerencsés vagy! - Toporzékol és visít egyszerre. Ja, ha tudnád mennyire szerencsés vagyok.
- Ja, juhú, rám mosolygott a srác, yeah... - motyogom. - Nem láttad? Kínaiak voltak! Tudod, hogy ki nem állhatom ezt a nemzetiséget.
- Tudom, de akkor is! Kicseszett helyesek voltak - ámuldozik. - Amúgy, Yixing is kínai.
- És akkor mi van? Ő az egyedüli, akit szeretek! - dobbantok egy hatalmasat a lábammal mérgemben.
- Akkor gyere össze vele - mereszti rám csillogó szemeit. Jah, jön össze vele a halál.
- Hülye vagy? Huszonkettő éves - emlékeztetem. - Meg amúgy is, a tánctanárom, bazeg!
- Jól van na, nem kell így lehordani - játssza a sértődöttet, majd lehorgasztott fejjel helyet foglal mellettem a padon. Utálom mikor ezt csinálja...
- Feleslegesen duzzogsz - boxolok bele a vállába, egyből odakap, mert kicsit nagyobbat ütöttem a kelleténél.
- Még mindig erős vagy - dörzsölgeti a vállát fintorogva.
- Te vagy a fiú! Légy férfi! - ütöm meg újra, visszaüt, de azt meg sem érzem. Busz hangja csapja meg a fülem, az út irányába kapom a fejem és látom, hogy a buszom áll a megállóban. Az ajtó nyitva, az idős sofőr mosolyogva integet kifelé. Elmosolyodom én is, elköszönök Minjungtól, megölelem, ezt követően rohanok fel a buszra. Megmutatom a bérletem, s helyet foglalok a leghátsó ülésen. A buszon csak én vagyok egyedül, mert vasárnap szinte alig lézeng egy-két ember a járművön. Meg hát azon a környéken ahol a tanya van, nem igazán laknak. A busz elindul, előveszem a zsebemből a fülest és a telefonom s bedugom a fülem, hogy valami éltető zenét hallgassak.
Hát, ebből a napból többet is ki lehetett volna hozni.
Fél éves koromban örökbe fogadott egy harmincas években járó koreai házaspár, akik nagy odaadással neveltek engem és tanítottak a nyelvükre. Nos, itt vagyok én, egy angol tizenkilenc éves lány, de nem tudok angolul, csak koreaiul.
Jelenleg vidéken lakom egy tanyán, Seoultól egy fél órára, a nevelőapám szüleinél. Nevelőszüleim Busanban laknak, én azért költöztem ki vidékre, hogy besegítsek. Lovakat, csirkéket, kacsákat és teheneket tartanak nagyszüleimék, továbbá ott vannak a termőföldek, szóval van munka bőven. Nevelőanyám marasztalni akart, mert azt mondta, hogy egy "hölgynek" nem kéne fizikai munkát végeznie, de én akkor sem fogadtam meg a szavát. Túlságosan is forró vérű vagyok ahhoz, hogy a saját utamat járjam. Meg amúgy is, már tizenkilenc éves vagyok!
Képzőművészeti középiskolában tanulok, s mivel nyári szünet van, a jövő év lesz az utolsó évem a suliban. Nem tervezem azt, hogy továbbmegyek egyetemre, úgy sem lenne semmi haszna. Nekem legalábbis nem hozna a konyhára semmit.
Az otthoni munka mellett járok táncórákra és wushuzni. Az utóbbit már hat éve űzöm, már-már olyan szinten, hogy a kisebbeknek én tartom az órákat, s ezért még fizetést is kapok.
Az évek során kőkemény három barátot sikerült szereznem, ők azok, akik elfogadnak, úgy ahogy vagyok. Szomorúan, idiótán, depressziósan, mindenhogy. A háromból kettő fiú, s bár én félek a férfiaktól -mert ők már az egyetemet is elvégezték-, mégis képes voltam velük összebarátkozni.
Csak én lehetek ennyire hülye, hogy végiggondolom az életem, mikor egy az életemnél is sokkal érdekesebb hatalmas fagyikehely van előttem.
- Luna, te beteg vagy? - csodálkozik el barátnőm, mert már vagy negyed órája csak bámultam a fagyit, de nem ettem belőle. - Te vagy az egyetlen a barátaim körében, aki három perc alatt betermel egy nagy kehely fagylaltot. De, te most hozzá se nyúlsz! - kapálózik előttem kezeivel. Egy nagyot sóhajtok, a kezembe veszem a kanalat, majd enni kezdem a finomságot.
- Ma nem vagyok valami jó passzban - mondom két falat közepette.
- Magányos vagy. Szereznünk kell neked egy pasit - csap az asztalra öklével, s csillogó szemekkel néz engem. Megforgatom a szemeim és mielőtt beszélni kezdenék, lenyelem a fagylaltot.
- Kell a halál. Már mondtam, hogy félek tőlük - borzongok meg. Konkrétan nem tudnám megmondani, hogy miért félek tőlük. - Meg amúgy is, meg vagyok én pasi nélkül is. Legalább azt csinálok, amit akarok, nem vagyok senkihez sem kötve.
- Menthetetlen vagy Kim Luna - morgolódik Minjung, s beletúr rövid, fekete hajába.
- Legyél te a pasim - vetem fel az ötletet nevetve - Úgy is úgy nézel ki, mint egy srác.
- Mivel tomboy vagyok, okostojás - mondja gúnnyal a hangjában. Már vágnék vissza, de barátnőm hirtelen megjelenő hatalmas vigyora belém folytja a szót. Meredten bámul a hátam mögé; kíváncsian hátrafordulok én is; már meg sem lepődöm, mikor észreveszem, hogy két srácot bámul. Nem messze állnak tőlünk, egy-egy bubble teát fogva beszélgetnek. Tudok szájról olvasni, de mégsem tudom, hogy miről beszélgetnek. Ha jobban megnézem... ezek kínaiak. Ki nem állhatom a kínaiakat. Égimeszelők, bár, az egyik egy kicsivel magasabb. Mind a kettő arca markáns, egészen jóképűek. Az alacsonyabbnak a fekete haja homlokába lóg, szemei alatt sötét karikák vannak, ami egy panda szemére emlékeztet, érdekes ívű felső ajka még különlegesebbé teszi arcát. Füleiben egy csomó fülbevaló (vashiánygátló) díszeleg, ami számomra egy kicsit rombolja az összképet. A mellette álló magasnak barna, gondosan felállított, két oldalt kinyírt haja van, átlagos szemei és orra, érdekes álla, meg amúgy érdekes, kissé hosszúkás fejformája, s telt ajkai... Na oké, most jött el az a pillanat, amikor fejbe lövöm magam. Most kajak megbámultam két kínai srácot?! Rossz hatással van rám Minjung... Váratlanul a magasabb barna felém kapja a fejét, s mikor észreveszi, hogy bámulom, egy szívdöglesztő mosolyt küld felém. Egyből kipattannak a szemeim, teljesen kihűlök.
- Azt a rohadt - Visszafordulok barátnőmhöz, neki csillognak a szemei, látszólag nagyon izgatott. - Menjünk! - kiáltom, felpattanok a székből, barátném mellé érve megragadom a karját és felrántom.
Egészen addig húzom magam után, míg ahhoz a buszmegállóhoz nem érünk, ahol én szoktam felszállni. A lány (fiú) levegőért kapkod, s a térdén támaszkodik. Meggyötört szemekkel néz rám, hamar rendezi arcvonásait, arca kivirul s örült vigyorgásba kezd.
- Az a dögös magas rád mosolygott! Azta, de szerencsés vagy! - Toporzékol és visít egyszerre. Ja, ha tudnád mennyire szerencsés vagyok.
- Ja, juhú, rám mosolygott a srác, yeah... - motyogom. - Nem láttad? Kínaiak voltak! Tudod, hogy ki nem állhatom ezt a nemzetiséget.
- Tudom, de akkor is! Kicseszett helyesek voltak - ámuldozik. - Amúgy, Yixing is kínai.
- És akkor mi van? Ő az egyedüli, akit szeretek! - dobbantok egy hatalmasat a lábammal mérgemben.
- Akkor gyere össze vele - mereszti rám csillogó szemeit. Jah, jön össze vele a halál.
- Hülye vagy? Huszonkettő éves - emlékeztetem. - Meg amúgy is, a tánctanárom, bazeg!
- Jól van na, nem kell így lehordani - játssza a sértődöttet, majd lehorgasztott fejjel helyet foglal mellettem a padon. Utálom mikor ezt csinálja...
- Feleslegesen duzzogsz - boxolok bele a vállába, egyből odakap, mert kicsit nagyobbat ütöttem a kelleténél.
- Még mindig erős vagy - dörzsölgeti a vállát fintorogva.
- Te vagy a fiú! Légy férfi! - ütöm meg újra, visszaüt, de azt meg sem érzem. Busz hangja csapja meg a fülem, az út irányába kapom a fejem és látom, hogy a buszom áll a megállóban. Az ajtó nyitva, az idős sofőr mosolyogva integet kifelé. Elmosolyodom én is, elköszönök Minjungtól, megölelem, ezt követően rohanok fel a buszra. Megmutatom a bérletem, s helyet foglalok a leghátsó ülésen. A buszon csak én vagyok egyedül, mert vasárnap szinte alig lézeng egy-két ember a járművön. Meg hát azon a környéken ahol a tanya van, nem igazán laknak. A busz elindul, előveszem a zsebemből a fülest és a telefonom s bedugom a fülem, hogy valami éltető zenét hallgassak.
Hát, ebből a napból többet is ki lehetett volna hozni.
